Nos, hát voltunk viziten az endokrinológusunknál, emelték a pajzsmirigy bogyó adagomat 13 mikrogrammról 75-nek a felére. (Mert hát ugye egy bogyó felét kell elfogyasztanom minden nap) 🙂 Oké, tudom én, hogy az mennyi is? Hol egy számológép! Hm…. Na jó, az 37.5 mikrogramm. (Tudtam ááááám)
Persze a matek sosem ment olyan fényesen, az irodalom jobban érdekelt. Mostmár az irodalom, mint olyan, leredukálódott babahasználati útmutatókra. 🙂 Persze azt legalább angolul, mert magyar könyvem nem sok van ezzel kapcsolatban. Viszont nem is baj, nagyon hasznos volt, mert amikor a doki közölte hogy Emma „breech” pozicióban stagnál a pocakban, na akkor csak Zoli nézett értetlenül, én nem. (Zoli nem olvasott ilyesfajta könyveket) Amúgy jól kiegészítjük egymást… Én értek minden féle orvosi szakszavakat, Zoli még szépen tud beszélni minden másról. 🙂
Na de térjünk vissza oda, ahonnan indultunk. Szóval gyógyszeradag emelés, 3 hét múlva kontroll vérvétel, 6 hét múlva pofavizit.
Ami még ma történt: Emmát biztonság kedvéért elvittük a doktorbácsihoz, ahol is a méreckedés kicsapta nála a biztosítékot, majd meglehetősen sértetten mondhatni végig hüppögte csukott szemmel a látogatást az apja karjaiban. (Mert hát apánál imád ám hüppögni) Szegénykém egész nap nem volt túl jó bőrben, látszott, hogy valami baja van, de elvileg a hányós-hasmenéses-lázas víruson kívül nincs más. (Persz ez is bőven elég, de legalább a füle nincs begyulladva meg ilyenek)
Szóval ilyen dolgok történtek. Új képeink sajnos nincsenek. Viszont találtam egy régit, amin Emma épp 41 fokos lázzal fekszik egy vizes lepedőbe csavarva, mielőtt bementünk volna a kórházba. Szegénykém tűrte hősiesen, még a korházban is mosolygott mindenkire, egészen addig, amit kétszer bele nem döfték a vérvételhez használt tűt… Azóta sír szegény, ha meglát egy ápolót.
Na szóval íme a kép:
Pusszanat.
A kis beteg.